Jó kívánság az ünnepkre a Teremtő mosolyát kérni rátok? Mert bizony ez a mosoly ott van mindenben, elmesélem hát ezen a képeslapon én hol, hányszor talalákoztam Isten mosolyával, úton útfélen, csak nektek, csak ezen az ünnepen!

Nem mondok évszámokat, mert az időnek semmi jelentősége ahogyan az életben rejlő apró örök csodákat sem kötik dátumok.

Az első mosoly amire emlékszem, erős lecke is volt egyben, amit később értettem meg.

Pétes barátommal suhancokként nem futotta belépőre, így az uszoda kerítésén át vezetett az út a medencéhez kora reggel, ezen a nyári napon is. Verseny és játék, ki bírja tovább a mélyben levegő nélkül… Fekszem hát a medence alján szemem Péteren tartva, akinek a fél családja gyöngyhalász lehetett, de ezúttal máskép történt, győztem.

Napkelte volt, és a közeli liget fáin áttörő napsugár csodásra szinezte a vizet odalent. A nap sugarai opálosan körberagyogtak, és én akkor és ott tudtam milyen csodás a Jóisten mosolya.

A lecke értelme később érkezett, amikor meg kellett értenem, a boldogsághoz semmi sem kell. Pénzem sem volt, még csak oxigén sem volt a tüdőmben, és arannyá vált minden másdoperc, így az idő múlása sem számított igazán, mert örök pillanat volt. Az első.

Prága. Álmom volt oda menni, imádtam a Kis oldalt, az Arany utcácskát, életem legszebb csavargásai. Hogy a Húsvétnál maradjunk, mikor a feleségem kérdezte mi a tervem, azt mondtam, ugyan az, ami Húsvétkor Jézusnak: pénteken eltünök, hétfőn ismét előkerülök.

Ilyen volt ez a prágai utam is, ahol a 600 éves sörözőben akkor divat inteni ha már nem kérsz több kört a sör-Becherovka kombóból (Isten áldja Jan Bechert). Nos eleinte nem tudtam, utána meg nem volt erőm inteni.

Hotelem a túloldalt volt, és cikk cakkban próbáltam a mindig ködös Károly hídon törekedni célom felé, amikor valamiért megálltam. Az egyik szent szobra meredt rám úgy 4 méter magasból, és aki járt már ott egy ködös éjjelen Isten a tanúm, ismeri ezt a tekintetet. Volt ott abban más is. Gúny. Megvetés, ítélet. Nem tudom meddig néztünk farkasszemet, egy bizonyos: a pillanat múltával szín józanul ballaghattam tovább.

Ebben a leckében a megbocsájtás bújkált, Isten mérhetetlen mosollyá szelídülő, el nem ítélő jósága.

Spanyolország, Pireneusok, útban Dali városa, Figueres felé. Külcsönautó, Barcelona-Girona-Figueres.

Hajnal, harsogó füvű hegyoldalak, csipős levegő… nem siettem sehová, mélyeket lélegeztem, imádtam az életet. Egy illat előzte meg a közelgő két házsoros falucskát, a kemencében sülő croiassant átható illata érkezett a reggeli friss pára hátán. Nem tudtam mi volna jobb, lehúzódni a fűbe és élvezni a pillanatot, vagy a gázra lépni és befalni nyolcat Isten újabb csodájából?

Panadería, nagy nagy pereccel, néhány kis székkel, apró asztallal. Kértem, megkaptam, szexnél jobb volt.

ízes leckém volt aznapra: nyitott szemmel járj a világban, mert annyi van abban, amennyit szemed képes meglátni!

Izrael, Jerusalem, valahol a Damaszkuszi kapu mögötti piacrengeteg, Anitával szemben a tömeggel a Sirató fal felé igyekeztünk a rekkenő délelőtti kánikulában. Vegyes népek, testkontaktus, aurám szilánkokban, zsaruk minden sarkon vízszintesen viselt Uzival.

Ősi ellentét, vér, történelem, ez volt a templomfalak forró illatában. A Siratófal számunkra kissé érdektelen élményével kifelé tartottunk (volna) a tömegből, ha a héberül írt térképet nem fordítva tartom. Azonban a népek csak fogytak, a piac elmúlt, csend váltotta fel a zsivalyt, és a forró nap is szabad utat kapott a korábban felakasztgatott némi árnyat adó protékáktól.

Fehér löszfalas házak, bűzlő haldarabok a földre öntve, sehol senki a perzselő melegben. Kóvályogtunk, két vad idegen, izzadságban úszva, egész életük egy egy ővtáskában. Suhancok jöttek a semmiből segítségül, mutatva a helyes utat, 5 Perc és – efo tip, efo tip ( hol a borravalo) kérdezték, de persze nem találtunk vissza sőt esélyt sem láttam rá, persze elhajtottuk a kölköket elég frappánsan. Mentek is.

A szomszéd utcáig, ahol botokkal kezték verni a keritéseket és kisvártatva öklömnyi kövek kezdtek záporozni a tetők felett, és nagyjából tudni lehetett hogy ha csak egy is betalál, az életben nem derül ki, hogy valaha léteztünk…

Futottunk. Akkor azt hittem az életünkért, de később derült ki, hogy ez még nem az!

Egy nagy mozaikos tér következett, hosszan elnyúló nagy kapus ódon csarnokkal a túlvégen, arra vettük az irányt. Annyi tűnt fel mielőtt beestünk a kapun, hogy a srácok a tér túloldalán megtorpantak.

Korom sötét volt a csarnokban, és átható főszer és tömjénszag… semmit nem láttunk a tűző naptól vakon, csak a hörgő hangokat és a szagokat érzékeltem és mire a látásunk visszatért nagyjából a csarnok másik végén lévő kapu felé járhattunk félúton.

A hangok forrását sem találtam, mire rájőttem, ezek a népek a földön ülnek fűszereik felett, tálak, vizipipák.. Turbános, fekete kaftános Berberek, vagy Tuaregek lehettek.

Hogy miért hördültek fel? Nos ahol a törzsi asszonyoknak még a szemüket is el kell fedniük, és a piaccsarnokba életükban a lábukat be nem tehették, annál kevesebbért is kövezés járt, minthogy egy vadidegen beesik ide, egy minishortos spagetti atlétás szőkével az oldalán….

Szerencsénk volt: elkerültük a kövezést, szimplán úgy döntöttek, ott helyben darabokra szaggattnak minket puszta kézzel, amihez rögvest neki is láttak! Anitát próbálták leválasztani rólam, aki tövig nyomta karomba a körmeit, csak a rám fonódó kérges kezek kiméletlen ereje miatt nem éreztem akkor.

Azt hittem meghalunk, ennyi. Az adrenalin dobolt a fülemben, húztam a lányt a fény irányába, bármi is legyen a kapun túl, az életünket jelentette. Sajnos ezt mindeki tudta, így nagyon nem egy volt a cél a helyiekkel, akik derekasan küzdüttek, de azért egy mázsányi okom volt a szabad jobbommal bevinni egyet egyet. Egy vizipipát vagy mit is sikerült tönretenni a hátamon, ami felülről érkezett leszaggatva a fél fülem, de kijutottunk végül, és a kapun túl a piac nyüzsgése fogadott bennünket.

Emlékszem, ott hevertünk a hátunkon az emberek között, mit sem törődve a bennünket fényképező, hülledező embrekkel. Pocsékul voltam, Anitát még szorítottam, ő tért magához először. Emlékszem, szedegette belőlem a körmeit, és sírtunk mint a gyerekek.

Napfénynek nem örültem még ennyire! Isten mosolya akkor azt sugallta, kitartás, soha fel nem adni, csak előre, akármi is legyen. Mentünk hát és a fényre jutottunk szó szerint.

Hol leled hát ezt a mosolyt? Bárhol, bármikor, de mindíg jutalom, és lecke, sosem ok nélkül való.

És öröm van benne, ami feltölt.

A Vörös tengernél Eilaton, egy fárasztó nap után 10 shakelért betoltam feléig a napágyat a vízbe… Menyecske a bárban betette a kedvenc Dire straits dalomat: On Every Street és naplemente on, Isten kacsintása a dallban, hallgassátok, és legyetek nagyon boldogok!

Mi lesz veletek, akik büszkén viselitek majd sebeiteket? Más hely most a világ? Csak az ösvény más. Barátokból kígyó, ellenségből játszópajtás, mi újat látsz mondd? Csak másképp süt rád a nap, és talán a jóság megnyúlt árnyékában bújtak eddig, szavaid oltalma alatt.

Lám csak, szükségük van rád, hívtak hát játszani, hát mentünk, hagyva ami megkopott porlepte értékünk.

Itt tartunk hát ismét. Annyi lettünk megint, amennyi egy bőröndbe fér.

Jóbarátok a semmiből, hívó szavuk, akár a templom színes ablakán besütő napfény: engedi a port játsszva szállni pompázó szinekben. Hol voltatok hát eddig? Kérdezd, és a válasz nem késik a cilinder mélyéről:

-Lestünk rád. Gondunk akadt, jóságot keresünk, légy gyógyír rothadó sebeinkre.

-Nézd a templomablakot, addig gyere, amíg lemegy a nap, utána múlnak illanó hazug fényeink, és bajaink múltával vaksötétben hagyunk.

-Bízz bennünk, és kövesd a délibábot, szeretünk!

Hallgatjuk a suttogást, indulni vágyunk. Kilépünk a szentélyből, új ösvényt választva, új bozótossal. Ideje indulni hát, ott a délibáb a láthatáron, miénk a választás!

Hallgasd a szíved, vagy szaladj vissza a templomban hagyott cilinderért, amiból elveszett barátok hívó suttogása hallik:

-Köszöntünk a fényben, magányod sötétjéből! Ösvényed előtted, két oldalán a boldogság virágai nyílnak, látod e? Várunk, várjuk a lelked, tedd a fejecskédre hát a cilindert, és irány csodaország!

-Ne nézz hátra, ahol lelked egy darabja hever! Nekünk megteszi a maradék, megosztozunk rajta!

Indulj. Engedlek. Utad előtted, cilindered felvetted, bohócsipkát húzva arra, amiben eddig hittél.

Igyekszel, rohansz hát ezen a furcsa ösvényen, ahol a sok csodás virág hervadni látszik az alkonyat közeledtével. Furcsa iránytűt kaptál az elveszett-előkerültektől: csak egyfelé mutat. Hogy merre volt előre, rég nem tudod, miután cilindered körbeforgatott a templomablak csalfa fényében fürösztve.

Mikor a szemünkbe süt a fény, nem gondolunk az éjszakára. Nem gondolunk arra, hogy eljön, pedig tudjuk. Tudjuk hogy bensőnk és mi magunk harmóniája az éjszaka. Álmaink bölcsője, bölcsességünk házában. Éjszaka megbékélünk, szóhoz jut lelkünk jósága, ami azt súgja maradj a harcodnál, mert minden igazi út saját döntés.

Még egy dolgot kell tudnod Csodaországról: minden ösvény végén tükör vár. Abba látod majd magad cilinderrel a fejeden, a rajta tekergő kígyókkal. Tudom, mert az én fejemen is volt már. Mit láttam a tükörben? Amitől óvlak. Amire nincsenek szavak, csak elpazarolt hónapok. Olyan út ez, amelyet virágok leptek kezdetkor, és múló nyarát végtelen tél követi a tükrön túl.

Mások szava. Mások sorsa, Mások élete, mások bánata, mások baja, mások ösvénye. Ez volt a cilinderben amit szorosan a fejedbe húzva menekültél önmagad elől. Amíg viselted, mások osztoztak lelkeden piócaként tapadva jóságod vénájára!

A cilinder titka a trükk. A sötét mélye. A trükk attól jó, hogy mindenkit becsap, és a közönség tapsol.

A tükör titka a tisztaság. A tükörben látni fogod ami mögötted van: kik tapsoltak, és hogyan tűnnek majd el a semmiben, és sosem lépsz többé délibábos ösvényre.

Bölcsebb lettél hát, utad virágait megillatozod, és nem félsz az álmaidban többé szóba állni a lekeddel. Ott vannak az ölelő karok számodra is. Ott van minden, ahol eddig volt.

Új nap, új történet, új árnyékok. Hálával a múltadban ez vár rád. Ha pedig most hóvihar dúl a lelkedben, csinálj bele hóangyalt, és előbújik a nap.

Isten veled.

Milyen hülye szó, és mi mindent takar… jó ég! Ismét éjszaka, ismét a gép előtt, ismét egymagam.

Jó érezni a betűket az ujjaimban. Kicsit szokatlan, kicsit kereső érzés, kicsit olyan mint segíségül hívni egy régi barátot: önmagam.

Ha nem volt kihez szólnom, két lehetőségem adott: szólhattam magamhoz, vagy mindenkihez.

Magányosnak lenni is megosztható érzés, kiszórod a morzsákat a lelkedből, az olvasók felcsipegetik. Ezek a morzsák, akár apró kóstolók, vagy illatminták megmaradnak a buksikban, és máris osztozom a magányomban.

Aljasság írói köntösben, és talán gondolatot is ébreszt és ha őszintére innám magam, még vicces is volna.

Nem ültem le a könyv óta, úgy komolyabban. Az a fajta vagyok sajnos akinek porban kell lennie, hogy agya segítségül hívja a betűket… gyertek hát örök barátaim, és mutassátok meg hogy több lehetek, ha felemeltek! Hogy hol voltam eddig? Elnézést kérek: szerettem valakit.

Tudjátok, a fókusz. Az a fény abban a kva világítótoronyban. Hogy az csak egyfelé tud világítani? Az a dolga. Irányt adni érzelmeim hajóinak, amelyek néhány napja vesztegelnek, hisz a csalódás kifogta a szelet a vitorlájukból. Ha szelet nem is adhat, de legalább az utat világítja már…

Tudjátok mit? Jó újra veletek, így a betűkön át! Lassan a sértődött ékezetes billentyűk is az ujjaim alá másznak az angol billentyűzeten, nincs harag, csak rozsda volt, de fényleni fog igérem!

Jobban is vagyok, de jó hogy nem ittam, látod látod, valami csak van itt, valami fény a csatamezőn túl…

Na igen, az elengedés kemény harc, és most mindkét tábor királya halott. Köszönöm hát hogy itt vagytok, egy halott király szellemével, itt a porban, velem.

Fél órája még aludtam, most kávét iszom, és mintha újra élnék! Mintha betűim azt súgnák, ne süppedjél bele ember, hát itt vagyunk…

Volt egy kép, egy rajz, amin sírva röhögök mikor ránézek: egy parasztház tisztaszobája van a képen, egy ágyban fekvő lázas kisfiúval, akit a kendős nénje ápolgat. Az udvarról kíváncsian, egy dülledt szemű tyúk kandikál a szobába. -Főzök neked Aranyom finom tyúklevest, attól majd erőre kapsz meglátod… Mire a tyúk: Ne legyél már hülye, adjál neki paracetamolt!

Az én tyúkom a betűim, az ágyamnál Öreganyó helyett pedig egy üveg Bacardi. Nyer a tyúk, itt ülök és írok, Bacardi visszabújt a borhűtőbe. Nem túl decens, de megteszi.

Szóval, hol is tartunk? Mi a helyzet van? Fel kéne állni innen a porból nem? Ne játsszuk már ezt a halálos döfés-nyivákolást! Pár rossz nap, is luxus ötven felé, én meg próbafekvésre készülök a temetőbe! Apám erre csak annyit mondana: Lófaszt.

Odakint nátha van, hullanak az emberek, két marha egy székért küzdve osztja meg a fél Világot, te meg nyalogatod magad, mert lapoznod kell?

Ejj, nem ment ez mindig ilyen nehezen! Ha látták, nem fáj, sosem akartak menni. Ha fáj, elégedetten távoznak az életünkből, mintha sosem léteztünk volna!

Jól van ez így odalent, abban a mocsárban, ahol az ostobaság csírái teremnek. Kedvedért sem lépek ebbe a sárba, mert belecuppanok, és elborít az egymásról festett torz képeink mocsara!

Nincs harc többé, ez sosem volt az én terepem. Mert jobbak a szavaim. Erősebbek a soraim, és ezt írom neked, ha álmomból keltessz! Jegyezd meg jól ezt. Olvasd el jól ezt, és engedd el a saradat. Életünk akkor lesz, ha megszűnünk gyűlölni. Rajtad is segítek, másik király, ki a porba tettél, és feljönni látsz mocsaradból! Köszönöm, hullám hazatért lovamon: újra írhatok!

Gyűlöletedből kovácsolom boldogság-kardom, ami ledöfne. De nem látlak ilyennek, ez ment meg. Annak látlak akinek rajongtalak, az maradsz nekem. És azért írom ezt, hogy felélesszelek téged is, hisz te is király vagy!

Most elmegyünk. Igy, méltón, királyokhoz illőn, jöjjön a következő csata, nekem kész a betűseregem! Olvastál, és én írtam.

Azok voltunk egymásnak, akit tiszteltünk. Szép, és örök harc volt, elfáradtunk. Erős kötelékeket téptünk, mire elszakadtak, kérlelhetetlen erőnknek engedve. Okos és érzelmes, egoista és kíméletlen: két öreg lélek sosem létezett kompromisszuma többnyire a boldogság közös halmazában: ezek voltunk.

Szemben a csatatéren, tudtuk: meghalunk, de megfújtuk a kürtöt. Erőseknek nem kenyere a hátraarc. Fülemben, lelkemben cseng, most, e szavakban. Álmodom tompa vészjósló hangját, amellyel kitépte a szivem. Elestünk hát.

Mit kívánjak? Másik királyt, de olyat aki méltó csatára! Hiénáknak hagyd a tetemeket, most tenyeredből ennének, ezt sose feledd! Jóságod arra méltóknak oszd, még ha kifogyhatatlan is, szolgálják meg azt!

Bölcsességből, ha tudtam, adtam utadra. Jósággal, szeretettel viszonoztad, kvittek vagyunk azt hiszem. Igy szép, így kerek. 4 év ebben a pár sorban, de ki számolja? Hogy köszönettel tartozom e?

Ha e sorok között nem találnád, érd be azzal a biccentéssel a távolból, mielőtt utoljára lehúztuk rostélyunkat a kürt szavára.

Sosem feledem azt a hangot: imádatunk permetté foszlott benne, elhozva ezt az éjszakát, mikor végre kiírhattalak magamból.

Jó harc volt, mert értékes vagy. Köszönöm!

Nagy vége, nagy ponttal, nektek pedig barátaim, azt üzenem, érkezem!

Szombat. Hetek óta áram sem volt a városban… Szerencséjére New York szeles volt, így csak ritkán csapta meg az orrát az az orrfacsaró bűz, amit a valaha létező élelmiszerboltok árasztottak. Másik jó, ebben a groteszk helyzetben, hogy sem rovarok, sem patkányok nem voltak, így a húsok kedvükre változtathatták színüket a fóliacsomagolás alatt, ő pedig csak imádkozhatott hogy ne akkor pukkadjon szét egy lufivá fúvódott hústálca, amikor italért, vagy konzervért ment.

Aztán a bűzt is megszokta. Zene. Zene kellett, zaj, akármilyen zaj, ami feldobja. Elemek voltak bőven, olyan eszközöket igyekezett hát találni, amelyeken akadt offline lejátszási lista, bármi, ami kevés energiával életre kap. Rá kell jönnie mi történt. Muszáj választ találnia, hogy csillapítsa rettegését. Ideje elvileg korlátlan volt, de azt is tudta hogy csak magára számíthat, és elméje néha bizony feladta a szolgálatot, mintha a szürreális valóság túlterhelte volna tudatát. Ilyenkor üvöltött, vagy leitta magát, vagy meditált, vagy padlógázzal roncsderbizett a kihalt utcákon. Utóbbival akkor hagyott fel, amikor kettőt próbált egyszerre a lehetőségek közül, nevezetesen az ittas roncsderbit. Egy szemétszállító hátuljába csapódott a nyitott dzsippel. Bad karma: szétnyílt alkarral landolt a szemét között, majdnem belehalt tátongó méreggel teli sebébe. Nem volt orvosi tapasztalata, varrta ahogy tudta. Lidokaint bőven talált, a varrás is jobban ment mint gondolta, a végeredmény pedig igazi hentesmunka lett. Sebe összeforrt ugyan, de napokig kérdéses volt, le kell e vágnia könyéktől az alkarját. Ujjai lilák, érzéketlenek, voltak, kézfeje a szivárvány színeiben játszott dupla méretűre dagadva.

Azonban egy dolgot eldöntött ezekben a napokban: ha már életben maradt, élni akart! Választ akart, a józan eszét akarta vissza. Azt a tehetséges embert akarta, aki azelőtt volt, mielőtt a Grand Central megállóban erre az elcseszett, elátkozott világra eszmélt!

Sebeire nézve pedig arra gondolt, mekkora luxus ottfelejtettként ekkorát hibázni, mikor egy világot kell egyedül megfejtenie.

Harcba szállt hát saját magáért, bármi ellen amit nem értett, nem foghatott fel. Azt mondogatta magának, hogy ez nem lehet más, mint egy anomália. Bűzös, istenverte rémálom, vagy a ördög játéka. Akármi, ahol ő homokszem volt a gépezetben. Ez tetszett. Erőt adott, megacélozta tudatát, célt kapott pangó élete, stratégiát alkothatott lépésről lépésre.

Kellett egy bázis. Hamar belátta, az a 74. emeleti Penthouse nem lehet többé ez, pedig kitűnő kilátást biztosított minden irányban, leszámítva a felhős napokat, ködös reggeleket. Elengedte, már csak az áramszünet miatt is. Edzésnek megtette, de ha lépni kell, nem túl hatékony.

Egy hajót szemelt ki a Wall Street 11 kikötőben. Egy mozgékony katamarán vizitaxi majdnem teli tankkal, jó választás volt. Ezt a méretet könnyen megtanulta vezetni és az 1400 lóerős Baudouin Dizel is tette a dolgát ha odarántotta neki. Palackos víz, konzervek, elemlámpák, meleg ruha, pirulák, vitaminok, lassan megvolt minden. Fegyver. Fegyver? Minek? Sosem érezte jobban magát fegyverrel a kezében, ezt biztosan tudta. Honnan? Használt valaha? Hogy erre sosem gondolt!  Irány a Beretta Gallery a Madison-on, erre rá kellett jönie!

Motorral 10 perc alatt odaért, és tudta a választ! Két pillanat és a pultra terített fegyvertáskában volt az AK 74, a Heckler & Koch G36 munícióval. Választott mellé egy Barrett M82 mesterlövész fegyvert, és egy Glock 19-et 33-as hosszú tárral. Akadt még egy Bear Cruzer G2 vadász íj, és kerek volt a világ.

Első válasz kipipálva, 25 perc alatt összeállt az arzenál, bónusz Gerber Strong Arm, és egy Ka-Bar Marine Corps késekkel. Talán nem kell lőnie soha senkire de először érezte zsigereiben, hogy meghátrál az a tudat alatti aljas rettegés ami élete része volt a kezdetek óta. Nem a fegyverek miatt, hanem a bizonyosság miatt, hisz megkapta első válaszát! Célra tart, szétszed összerak, kése is a műanyag indián szívében landolt elsőre. Tudta, és kész. Megvolt. Innen elindulhat, és az is vlágos lett hirtelen, miért varrta össze alkarját percek alatt, még ha olyan is lett, amilyen! Gyors munka kellett, és nem tetszetős, hol tanulta ezt? Ez már kettő dolog amit tudott, de mit keresett nála a fényképezőgép? Istenem, ha lennének emberek a képein… talán minden kiderülhetne, bármi is az.

Aznap egy másik ember tért vissza a hajóra. Érezte, nagyot lépett régi önmaga felé, és boldog volt. Először igazán boldog, mert minden volt ebben az elcseszett világban kivéve a bizonyosságot!

Folyt. Köv.

Kilépett a fák takarásából, és az ötödik sugárutat kémlelte. Tiszta, ám hideg reggel, a napnak esélye sem volt némi meleget juttatni a gyászosan magasodó komor toronyházak közé.

Ügyelve, hogy ne csapjon zajt, elosont a Bryant park dzsungele mellett, a Madison felé. Kis szerencsével elérheti a Grand Central romos épületét, ahol újra biztonságban lesz. Hetek óta nem találkozott sem emberrel, sem állattal, mégsem ártott az óvatosság, hiszen nem tudhatta pontosan mi történt mielőtt abban az elhagyott metrókocsiban magához tért. Emlékezett az első sokkra, rekedtre üvöltözte magát egész álló nap a semmiért.

Azon a héten arcokat látott az ablakok mögött, néhol függöny lebbent, de csak a szél játszott összezavarodott érzékeivel. Ő maga, miután végig üvöltözött egy napot, többé nem csapott zajt. Valahogy a néptelen metropolisz utcái mintha csendre intették volna. Fenyegető, álomszerű, méltóságteli csendre. Vajon Isten egyenlő mércével mér? Egészen biztosan. Abban is biztos volt, hogy ő nem kiválasztott, vagy efféle. Inkább ottfelejtettnek érezte magát a hajnali szitáló ködös, némaság ölelte reggeleken.

Félelem. Egyetlen dolog, ami zavarta, a félelem volt. Napokig evett, ivott kedvére, jött, ment bármerre kedve szerint, de rettenetesen félt. Agya nem tudta befogadni a korábbi Manhattan, és az elhagyatott árnyékváros elbozótosodott kontrasztját. Tudata válaszért üvöltött az őt körülvevő némaságban.

Egymaga maradt. Volt hova mennie, de minden az övé, így ahol éppen állt, pont a legjobb helyen volt. Megvolt mindene, kivéve a mozgást és a hangokat. Élet sehol, napok teltek igy el, miliméterekre az őrülettől. Tudta; józannak kell maradnia. Erre akkor döbbent rá, mikor egy ismeretlen nappaliban egy gyerekjátékban merülő elem halálra rémítette. A vacak nyikkant kettőt, ő felpattant és egy szemben lévő tükörben találkozott a tekintete a sajátjával. Groteszk mosollyal nyugtázta ezredjére is szánalmas helyzetét.

Rettegett az első pillanattól fogva, talán csupán a rettegés alakult át a múló napokkal üvöltő, adrenalint pumpáló, menekülést akaró túlhúzott motorból, csendes éber készenlétté. Ott volt benne, érezte minden rebbenésében, vagy amikor tárgyakat vert le, és botlott meg dolgokban. A Xanaxot le kellett tennie, mert úgy érezte, csak közelebb viszi az őrülethez. Ovasott. Könyveket, amelyek emberekről, sorsokról szóltak, olyanokat, amelyek elvitték ebből a gigászi néma sírkertből pár napra.

Mi van ha maradsz a seggeden aznap, mi van ha hallgatsz a vészjelzésre, amit megkaptál a mobilodra? Kaptál? Mi van ha nem fotózol megint? Ha nem vagy kíváncsi? De mire? Mi volt az? Mindezeket már mind megkérdezte magától, milliószor, miután több száz mozit megnézett, részegen józanul kedve szerint. A végén, már arra sem emlékezett hová indult, vagy miért volt nála a gépe. Az ő gépe volt egyátalán? Egyetlen fotó sem volt rajta ismerős, és azt sem értette hogyan tűnhettek el az emberek a fotókról? Sokszor átlapozta a képeket, egy dologban biztos volt: napokig látott rajta embereket, de végül a tárgyak maradtak…

Folyt. Köv.

Az most a feladat, hogy kiadhatóvá tegyem a blogom Karácsonyig. Igéretet tettem, átnézem, átszerkesztem, képek stb…

Az 5. fejezetig jutottam, és azon kaptam magm, írnék inkább valamit! Nem baj, ha senki sem olvassa, de ha mégis, az az olvasóknak jó elsősorban. Miért jó hát az írónak? Mert az író hazaérkezik a betűi közé!

Olyan ez, mint egy laza séta a városban: harapsz valamit, ölelsz valakit, jössz-mész, kellemes. De előbb, utóbb bárhol is legyél, kezded érezni, ideje hazamenni. Maradhatnál még, nem gond, de akarod azt az ajtót kinyitni, hallani a hazaérkezést, csörrenni a kulcsot, érezni az otthon illatát, lehuppanni, belekortyolni. Ha jól éreztem magam a sétámon van, hogy ablakot tárok, mintha a friss levegővel be akarnám engedni ezeket a kinti kellemes érzéseket, maradjanak még velem amíg főzök egy kávét.

Az Író azonban egy igazi élvhajhász, nem éri be ennyivel! Fizikailag már otthon van, de akkor ér igazán haza, mikor leül a betűi közé, elkezdi vagy folytatja a fejezetet, létrehozva ezzel a tökéletes harmóniát a fentebb leírtakkal.

Fantáziával telik meg ilyenkor az otthon, történeteiben tovalibbenő karakterek bukkannak fel, majd elillannak a gőzölgő teásbögre felett. Teremteni kezd. Szavakba kezd önteni, örömöt, bánatot, varázslatot. Megélni ami nem adatott meg, vagy elregélni ami megadatott. Hálás szívvel világokat teremteni akár, ez felemelő érzés. A megfelelő szavakon tűnődni a világ legcsodálatosabb nyelvén! Érezni, hogy ajándék az élet, és bizony nem csak egy van belőlle, hanem épp annyi, amennyit az író megalkothat!

Ez a valódi hatalom, és bizony ezért szegény, aki nem olvas! Megértem aki boldog, ha futhat, ha repülhet, vagy száguldhat, vagy vágyakozhat, hisz írhatok bármelyikükről! Érted hát mekkora hatalom ez? Hány ember élete, sorsa, öröme, élvezete kelhet írójuk által életre? Akik sosem éltek ezidáig, általunk egyszer csak lesznek e dimenzióban! írójuk pedig ha jól ír, máris hősével száguldhat, sírhat, halhat, nevethet, gyászolhat, ölhet!

Ez a valódi hatalom! Beleborzongani, amint a megfelelő szavakkal megrohannak az érzések! Tudom jól, mert pár hete Sci-fi-t kezdtem írni. A Marson jártam, -64 celsius fokban, a 4511 Km hosszú Valles Marineris kanyon egy 7 Km mély pontján, egy elhagyatott bánya kénbeton kapujánál. Minkét hold kivehető volt a szállingózó szénsavhópelyheken át, csak egy egy arra örvénylő porördög törte meg a fagyos látványt. Meg kellett ismernem fejezeteim helyszíneit, és ahogy végeztem az ezzel kapcsolatos kutatómunkával, karaktereim szemével láthattam a vörös bolygót! Imádtam, és imádom. Elmondjam milyen?

Két féle képpen tudom elmondani neked: hozol egy jó kávét, és mellém ülsz, vagy elolvasol ha elkészült. Ezúttal nem hagyok neked választást, hisz nem vagy itt.

Ez a hatalom, barátom, hogy több ezer ember ül majd le a kávéjával ha megjelenik a regény, de bizonyosan egynél több!

Értsd hát, miért jó írni! Meg akarsz halni? Fogd a betűidet, és írd le hogyan! Ha jó vagy, érezni fogod a fulladásod, vagy azt a darázscsípés-szerű mégis ridegkemény ütést, amikor golyó talál el. Lebegni akarsz? Fogd a betűid, és csináld! Merülnél? Tedd! Bakancslistád van? Útra fel, a szavaid ott lesznek az ujjaidban, csak nyisd a laptopod és csináld!

Tiéd a Világ? Az összes Világ a tiéd lehet! Az összes, ha Írsz! Az összes, ha olvasol!

Én, barátaim itthon vagyok ebben, itt, és most, vagy épp a Marson. Élvezetes írást, és olvasást kívánok Nektek!

Ősz lett. Ott volt már a levegőben egy ideje, da ma tényleg érezte a bőrén: ősz lett. A nap sütött ugyan, de a bolond szelek is rendre megérkeztek. Szerette a Bryant parkot, ahová tartott, a lombos fáival, teraszos éttermével, a szökőkúttal, a puha pázsittal, ahol nyaranta klasszikus filmeket vetítettek az alkalmi mozivászonra. Valahogy ebben ott volt New York jó értelemben vett sznobsága. Üzletemberek munka után, párok a fűben heverve,  öregek a székükön, együtt moziztak ilyenkor. Aztán a karácsonyi vásár, a forralt bor és fahéj illatával… Kacagás a jégpályáról és persze a Karácsonyfa alatt fényképezkedő túristák. Ennek a parknak minden évszakban más az arca, talán ezért szerette.

Egyedül. Az ember társas lény, mégis valahányszor ez jutott eszébe, az is eszébe jutott, hogy akik körülvették, mindig is valami mást vártak tőle, ha nem is mindjárt a legelején. Mint mikor a gyerekek a tengerparton homokozóformát tuszkolnak a homokba. Tengeri csillagot varázsolnak, de a homok az csak homok. Jön a víz, és elmossa. Marad a bömbölő gyerek. A nők is folyton mást akartak tőle. Az az ember akit az elején szerettek, egyszer csak már nem kellett nekik, aztán jött a sírás. Mindig rosszul végződnek az ilyen dolgok. A szülei nevelésnek hívták. Apja üvöltött vele- több tiszteletet fiam- az ember aki két nappal előtte veszítette el a családi gyűrűjét pókeren. Akkor kezdte talán kapisgálni hogy a tiszteletet csak kiérdemelni lehet.  A nevelőtanárai… Egyikük gyomron vágta a gyerekeket mikor testnevelés órán függeszkedés közben nevettek valamin, hogy levegőért kapkodva lepottyanjanak. Nem emlékezett már a nevére, csak arra mikor az egyik szünetben egy jéggé gyúrt hógolyó szétcsattant a náci pofáján. Később  szaktanárától szívta a tudást, aki élet-halál ura volt a műhelyben, és savanyú uborkás üvegből kortyolt uborka levet, a gyomra miatt. Pista bácsi gyomra aznap gyógyult meg igazán, amikor valódi uborkalé került a pálinka helyére. Élet-halál ura a reggeli mammutkorty után bokáig lekékült, és a fenyítésre szánt olajszint jelző pálca ebédig a wc mellé támasztva várta gazdáját. Ilyen mikor gyerek farag embert felnőttből. Hányan, hányszor akarták megváltoztatni. Vajon változott? Persze. De sosem kényszerre. Hibás világ ez. Ahol inkább vagyunk néha bizony egyedül. Oly sokszor kellett visszamenekülnünk magunkhoz, mikor egy darabunkat már majdnem másnak adtuk, hogy megtanultunk egyedül lenni. Különben is, ki szeret darabokra esni nem igaz? Vagy erre a találó mondás: szedd össze magad. Egyedül állt hát a parkban, nézte az embereket, keresett egy széket és leült.

Hazugnak látta gondolatait ennyi boldog embert látva, amint életük valamely szakaszát élik, és most itt örömködnek a gyepen. Valahol az igazságnak a kettő között kell lennie. A pillanatkép, és a nagy egész között. Mert bizony itt az is nevet most, akinek az élete nem habostorta. Együtt nevetnek, boldogok, boldogtalanok… érdekes. Azért lehet ez, mert bárhogy is van, ezen most egyikük sem akar változtatni, és a partnerét sem akarja most másnak látni. Valahogy talán így kellene megélnünk az életünket, hogy sűrűbben kapjunk vidám arcokat. Ez lenne az. Annyi a  baj csupán, hogy egy olyan világban ahol minden üzleti modell alapja a befolyásolás, pillatokra lehetünk csak őszinték. Senki sem törekszik win-win szituációra. Ami mindent jelent, az a látszólagos win-win szituáció, és ehhez az kell, hogy társunk ezt nem vegye észre. Hamis világba száműzzük partnerünket, ahol a mi szabályaink érvényesek. Aki ebbe a játékba nem ment bele, lehet épp ő is egy széket húz maga alá a parkban. Midegy hol ül, nagyjából ugyan azt látja. Jó volt neki aznap egyedül. Átgondolt ezt-azt. Nem az, hogy a múlton töprengett, vagy ilyesmi, csupán szellőztetett. Mindegy is, mindenki az elfogadásról papol, miközben zavarja őket a kompromisszum. Meghamisíva éljük az egyetlen életünket, és ez marad is így. Dolgos hétköznapok mögé bújva turkálunk a másik életében. Nem volt tisztában azzal, hogy amikor úgy döntott, máshol folytatja, mások sorsáról is döntött. Hol van hát az a pénz, amiért lemondott annyja mosolyáról, vagy időközben büszke kamasszá vált fia öleléséről? Akkor úgy érezte menni kellett. 7 éve lassan. Életében nem mérlegelt és tépelődött ennyit, ám maradt arccal arra, amerre indult, akárhogy is. Mi adott erőt ehhez? Ahogy ott ült a széken, már pontosan tudta: ott merte hagyni azt az életet ami rosszra fordult még pedig azért, mert az az egy van neki is. És lám, soha szorosabb kötelék nem volt közöttük fiával, mint az a megannyi videocsevegés, amin át felnőni látta őt. Az annyja mosolya is ott volt vele, bátorító szavai ott csengtek a fülében. Látszatvilágát azonban otthon hagyta. Ott hagyta, játsszák hát tovább nélküle a más zsebében túrkálós játékot. Nem akart többé “valakinek” látszani. Olyan helyre jött ahol mindenki a maga dolgával törődik, és ezzel beérte. Senkit sem érdekelte miért ül ott a széken, mindenki csak futó pillantásra méltatta, vagy arra sem. De jó volt ez az első pár évben… Mi volt hát mégis az az üresség amit belül érzett? Talán mindennek az ára. A saját senkiségének az ára. A sehovásemtartozás ára. Nem egyedüllét volt ez. Magány volt. Vagy csak egy rossz nap tovarebbenő illúziója… egy kb ezerszavas gondolat, ami most nem más, mint egy fejezet? Egy újabb virtuális palackposta, amit csak úgy jó volt kiírni? Mi más, hisz újra a pályán volt, és játszotta az életet megint. Volt akit szerethetett, és volt aki szerette. Fia, Édesannyja, régi-új barátai. Akkor már tudta: nem csak olyan van, hogy boldognak látszó mindenki, hanem olyan is, hogy széken ülő, magányosnak látszó ember, aki boldog. Mert ő bizony boldog volt. Azt gondolta, néha mindenkinek elkelne egy ilyen szék, egy hasonló parkban. Nem az, hogy a múlton töprengeni, csupán szellőztetni.

Nem is az a kérdés miért kellett erre ennyit várni, hanem az, hogy miért lett ilyen szar? Azon tűnődtem, írjak e erről, van e értelme…

Mi vagyok én, kritikus? Kéretlen fanyalgó, műkedvelő amatőr? De nem, már tudom: a néző vagyok, tehát igen is lehet véleményem, és sajnos van is. Félreértés ne essék, szeretem a scifit, mert messze visz, elgondolkodtat, dimenziókat tár fel, lehetséges jövőkbe repít. Egy jó mozit ez tesz kultfilmmé, a színészi játék mellett.

A műfaj halálát kb oda datálom, amikor a Star Wars-ból Disney paródia lett. Rajongásomnak köszönhetően azonban kivártam az Érkezés-t, amitől eret vágtam. Akváriumban lebegő óriás szarcsimbókok (Heptapod… WTF? ) érkeztek egy formátlan kavicsszerű értelmezhetetlen testben ( a monolit után szabadon ha valaki még emlékszik), majd valamelyik végtagjukból graffiti monogrammot taknyoltak a falra kommunikáció gyanánt. 

Nem, nem, nem. Miért hiszi azt mindenki, hogy egy jóval feljettebb létforma ennyivel lejjebb képes elhelyezkedni bármilyen evolóciós létrán mint mi emberek? Hogyan lenne képes egy lebegő fatörzs-tintahal bármilyen műszaki produktumra? Szánalom, egy 6 éves gyerek különb klotyó manót rajzol. Nem tartozik pont ide, de a Life (várom a folytatást), és a Passengers egész jó volt.

Majd az Alien Covenant! De miért is ne? Vártam nagyon, de gondolom sokak nevében beszélek. A Prometheus tetszett, akkor azt mondtam, na igen Ridley Scott… HR Giger Xenomorphjai, és most tényleg a design mentette meg az egészet:

ez az a világ amire az én scifim leszűkült sajnos. Miért? Mert mindenki a karakterében van, a lény gyilkos, létjogosult, logikai összefüggések akár indokolhatnák is a létét, magyarul hiteles, minden mással együtt. 

Mindez itt is jelen volt, de a hitelesség mégis elmaradt. Megvolt a mostoha körülmények közötti landolás, kommunikációs zavar a hajók között, eső, minden ami hatásos, mindez azonban nem fog összetartani egy olyan történetet, ahol maroknyi bohóc esetlenkedik a sárban, akik sem kutatónak, sem katonáknak, sem szinészeknek sem pedig olyan alakoknak nem látszanak akikre ilyesmit bízna bárki. És ha ez nem elég, két félbuzi android tanítja egymást furulyázni, amit nem is akarok hova tenni, aztán csók. Beteg.  Rossz volt látni amint Yanti Jates (The Martian) kosztümjeiben virító, számomra tök ismeretlenek által megformázott karakterek kozépkori fejfedőikben lúzerkednek.

Nem megyek bele, hogy miért nem viselünk szkafandert egy idegen bolygón, vagy miért is nyúlunk bármihez, vagy miért nem scannelték az őcslakók a hazaérkező hajót. Azért kár ezzel foglalkozni, mert ha egy ekkora horderejű mozi képes egy civilizáció kiírtását egy jelenetben, mintegy mellékesen ábrázolni, akkor nincs miről beszélni tovább. Mentségül szolgáltak a képi elemek,

valamint, hogy hőseink észbe kaptak a történet közepe felé, és egész okosan ment minden a tusolós jelenetig, amiben egy vészhelyzet kellős közepén, bárhol szólhat a zene egy mesterséges intelligencia által kontrollált, mélyűrutazásra tervezett hajón… Persze ha azt veszem, hogy egy sérült napvitorlaelem miatt elment az áram a fél hajón korábban, semmi gond ezzel. James Franco kicsit hamar égett el, hisz ő volt a film egyetlen szinésze, pláne ha arra gondolok hogy ha Sir Anthony Hopkins felbukkan a következő transformersben, és Harrison Ford sem hajlandó megöregedni, ekkora baj azért nem lehet, hogy ne adta volna senki az arcát az Alien Covenant-hoz, vagy ha igen, pusztán 15 percre. Na persze Laurence Fishburn sem húzta sokáig az utazókban, de azért ott volt még Chris Pratt, aki jól adta. Egy szó mint száz, kedvenc alienem minden ablakot befejelt, de ennyi. Nem mondom hogy nem ülök be a folytatásra, mert a vége azért rendben volt, ahogy furulyás barátunk túljárt mindenki eszén. Szerencsére.

Mert csavar nélkül végképp szart sem érne-ezzel együtt: ülj le fiam, gyenge kettes.

6:40 Queens, Astoria.

A metró egy órán át vitte. Mielőtt két megálló után álomba merült, még érezte arcán a kelő nap bágyadt sugarait. Odakint elállt az eső, a makacs fagy is engedett dermesztő szorításán. A szerelvény zakatolva robogott, le a sötét alagútba, ő pedig aludt. Benne is kialakult már, az a sajátos érzék, mint a legtöbb korán kelő New York-i ban, hogy épp idejében ébredjen amikor le kell szállnia.

Álmodott. Régenvolt dolgokról, ízekről. Talán a kimerültség tette, vagy mások előtt tagadott honvágya. Gyermekkori emlékek ötlöttek fel benne melyek szülővárosának régen bezárt helyeit idézték: a Széchenyi-téri tejivó kakaójának íze, amit mosogatószer illatú korsóba loccsantott a kövér konyhásnő hatalmas merőkanalával úgy, hogy soha egyetlen csepp sem ment mellé. Hozzá a langyosan omlós szegedi kifli rengeteg sóval… A Stühmerben, a frissen őrölt kávé markáns illata. Mintha hallotta volna a kávéőrlő gépek jellegzetes sivítását… csak a metró fékezett ki tudja hanyadjára.

Ideje ébredni, megérkezett. Fülhallgatójából épp egy Ákos dal szólt,” csináld úgy, ahogy mások csinálják, tépd le magadnak a világ virágát” ízlelgette kicsit a szavakat, ha már a szegedi kifli íze az álomban rekedt, amely egy pillanat alatt oly távol röppent, mintha sosem lett volna. Valahogy úgy érezte több virága van a világnak, és egy időben mindet le is akarta tépni, de egyben biztos volt: sosem úgy, ahogy mások csinálták. Az neki nem ment. Ahányszor csak kivárta a sorát, az a virág már hervadt volt.

Times Square: munkába siető, sosem szűnő tömeg, a City haldokló, porosan zakatoló szive. Eleinte útált itt kiszállni, az emberek sosem várták meg, máris özönlöttek be az ajtókon, amint azok kinyíltak. Már rutinosan, csak megindult. Jobb napokon szinte élvezettel sodorta magával a pofátlan zselés tarajú mexikói törpéket -get a fuck outta here punetas- csöppentél volna a lepedőre-morogta olyankor…

Ma hagyta had lökdössék, ráért. Ráért egy olyan helyen ahol soha senki sem ér rá. A tömeg hömpölygött körülötte, mint valami halraj egy tizenmillió fős akváriumban. Nem érdekelte, lassan lépdelt a szűk lépcsőn a vakító fény felé. Ezek a régi feljárók jól mutatták, hiába ástak ki anno ekkora hálózatot megelőlegezve a hatalmas forgalmat, ilyen tömegre a tervezők sem számítottak. 1869-ben 95 méter. így indult, most 373Km, 468 állomás. 1,5 milliárd rohanó ember évente. Bele sem gondolt, csupán amíg megmászta azt a negyvenpár lépcsőt ami a féreg labirintusát a felszínnel kötötte össze. Félúton már elővette napszemüvegét, és ahogy a wifi is magára talált mobilján, Ákos ismét rákezdte: “Akkor a leghosszabb a tél, ha már az ember nem remél. Ha a holnap csak ködös kép, tövissel barázdált vidék”.

Szerette ezt a dalt, valahogy illett is ehhez a reggelhez, fagyos volt, de napos, és a holnap New Yorkban, hát az bizony igencsak tövissel barázdált vidéknek tűnt kezdetben, és ezt ő sosem felejtette el. Jól emlékezett az első évére, az első telére. Nem hogy wifi, vagy Beats fülhallgató, de még meleg kabátja sem volt, azt a 20 dolláros kínai szemetet nem számítva amiben kihúzta tavaszig. Csupasz seggel érkezett, és lett is pár ezer adóssága, így hát nem vett kabátot. Törlesztett, ahogy tudott, hálás volt, de tudta nincs igyen ebéd, másképp oda a barátság. Fázott hát, törlesztett, és tanulta a leckéit. Amúgy is abban hitt. jó pap is holtig tanul. Szerencsére lelkének semmi szüksége nem volt pénzre, és ez a város bizony arra jó, hogy kitörölje vélt-valós sérelmeit, hogy meggyógyítsa, és új, tiszta lapot tegyen élete írógépébe, amin ez a mai nap is csak egy ujabb leütés.

Amint felért azonnal az arcába csapott az a jellegzetes minden irányból fújó bolond New York-i szél, boldogan gyorsulva fel a toronyházak közötti szűk utcákban. A nap minden ablakot aranyba öltöztetett az utca napos oldalán, árnyékba száműzve a fagyot, és azon az oldalon valahogy a komisz szél is csak huzatnak tünt ebben az örökké nyitva hagyott ajtajú gigászi lakásban. Az emberek fázósan húzták össze kabátjaikat. A nők válltáskáikat-egy a jóga cuccnak, egy az irodai tűsarkúnak-, a férfiak kávéjukat szorongatták. És persze a lelkes ázsiai túristák selfie bottal, nyakukban 8 méter objektívvel úgy százezren, 30 fős csoportokban, zombiként követve elöl egy magasra tartott táblát. Ezek sosem fáradtak el, és úgy érezte épp annyi jutott belőllük Prágába, mint ide, és mindenhova.

Prága  kedvenc városa volt, szeretett ott lenni minden ősszel amikor tehette. Az Arany oldal, a Kézműves utcácska, vagy az Óvárost a Kisoldallal összekötő Károly-híd, amelynek alapkövét maga IV. Károly rakta le, miután az eredeti fahidat elvitte a jeges ár. Igaz, mit sem ért a kabbala jóslata a híd építésének dátumát illetően, hisz 45 év telt el  azóta, de megérte, mert maga volt a csoda ebben a kockakövekkel kirakott, csipkés-tornyos álomvárosban. A hídban ott volt Prága minden romantikája, a Moldva titokzatos reggeli ködétől ölelt harminc, sokat látott barokk szobrával.

Különös élmény fűzte e szobrok valamelyikéhez. Sokszor törte a fejét vajon melyikhez, de hasztalan. Ha nem lett volna akkor annyira beszámíthatatlan, talán beugrott volna. Korán kezdték aznap az ivást, tizen lehettek akkor barátok Prágában, ám csak András és ő maradtak egy utolsó éjjeli csavargásra. Az ötszáz éves U Flekúban kezdték, ahol csak akkor intessz ismét, ha már nem kell újabb kör. Eleinte nem akartak integetni, aztán meg már ha akartak volna sem tudtak. A második hely valami táncos buli volt helyieknek, hamar menniük kellett. Egy ketrecharcos kinézetű fazon félmeztelenre vetkőzött András mögött, aki nem sejtette kinek a barátnőjével ropja, jobbnak látta elrángatni onnan végül, pláne hogy a többiek nem voltak már sehol. Egy szó mint száz, régen ivott annyit, hogy azt se tudja melyik bolygón van, és ez az állapot kitartott a hídig, hazafelé kacsázva. Köd volt, és súlyos csend. Esküdni mert volna hogy a szobrok gyűlölközve nézik, üres szemgödreikből sugárzott a megvetés. Különösen az egyik, amelyik mintha utána fordult volna a ködben. Ki tudja melyik, de esküdni mert volna hogy az alak rámozdult. Ő csak állt ott, és borsódzó háttal meredt a homályba, amerről azt az apró rebbenést látni vélte. Amint közelebb lépett, látta hogy az alak őt nézi fentről, ám tekintetében nyoma sem volt gyűlöletnek. Jóság volt benne, és megbocsájtás. Minden rendben, tudta már hol van, és hálát adott a Jóistennek hogy nem állt odébb akkor, hanem közelebb lépett. Teljesen józan volt, meleget érzett a fagyos hajnalon, és valami elemi boldogságot.

Nem volt vallásos, de hitte az élet apró csodáit, amelyek a legváratlanabb pillanatokban érintik meg lelkünket. Olyasmi ez, amiről nem beszélünk, szavak sincsenek igazán erre, és talán jobb is! Vannak dolgok, amiket kár firtatni, annyiban hagyta hát, másnap sem ment vissza kideríteni melyik alak lehetett az. Az a pillanat csak akkor volt érvényes, és csak abban az időtlen percben. Talán csak a város ajándékozta meg ezzel az apró csodával, tudva amit ő nem tudott még akkor, hogy az volt utolsó prágai látogatása.

Éktelen dudálás zökkentette vissza a valóság káoszába. Oda sem kellett néznie, tudta hogy egy sárga taxi, mégpedig az, amelyik elé készült lépni. Kurva turbánosok, fék nélkül nyomják, dög fáradtan, kész életveszély. Fillérbaszók! Istenem hányszor vitték körbe körbe, amikor még nem ismerte a várost! így visszatekintve akár meg is köszönhette volna, mert ez a felállványozott, gigászi metropolisz mindig megtalálta, egy taxiban üvöltve, vagy utcákon bámészkodva, hogy millónyi inspirációval töltse fel lelkét, és egy percig se hagyja azon a rengeteg rossz döntésen merengeni ami idáig hozta őt!Furcsa fintora a sorsnak, hogy 7500 kilométert kellett utaznia ahhoz, hogy ismét hazataláljon önmagához.

Bizony, Istennek van humora, és reggel, a megannyi arany napfényben fürdő ablak mögül mintha ő maga kacsintott volna rá! Talán csak a Magasságos jó kedvében volt aznap, és megszánta a jókedélyű lúzereket mint ő, és megmutatta nekik ebben a kacsintásban, hogy a mennyország mégsem valahol az égben van…

Folyt. Köv.

2017 Jan. 12. 5:50 New York. Sötét fagyos reggel volt, azzal a fajta csontig hatoló, alattomos széllel, amit midig is utált. Fáradt léptekkel, kialvatlanul indult a dolgára, sem ébredni, sem dolgozni, sem élni nem volt kedve aznap. Valahogy ez a gigászi metropolisz is érezte: alvó óriás, aki talán ezer évre húzta toronyházaira súlyos hófelhő takaróját. Minden szürke volt, csupa grafittal razolta a teremtő ezt a napot. Sehol egy lélek… Fellépdelt a metró rozsdaette peronjára, ami nagyjából a házak harmadik szintjével volt egy magasságban. Innen nézve most a város, akár egy temető. Csend volt, kivéve azt a monoton susogást, ami a metropolisz sajátja és szüntelen. Eleredt az eső. Páracseppek voltak inkább, amelyek odafagynak mindenre, hogy aztán dermedten csilloghassanak. Csak hogy legyen mit az arcába sodornia a szélnek, mint megannyi fagyos tűszúrást. Szarul indult, szarul folytatódik -gondolta magában, miközben saját gőzölgő lehelletét figyelte álmosan. -Hogy a faszba kerülök én ide? Sosem tartotta magát boldogtalannak, most sem volt az. Nem fért bele. Az angoltanár szavai jutottak eszébe: Life is like a roller-coaster… Na ja. Nem is próbált most valami szépre gondolni.

Van akit szerethet, erősebb mint valaha, makk egészséges, mi van hát ezzel a -7 fokos hajnallal? Mégis, valahogy az egész nem állt össze, és mindig összezavarta amikor úgy érezte, hogy ennyire nem kerek a világ. Ilyenkor valahogy könnyen kifakadtak a múlt sebei, és olyan sunyi emlékek szivárogtak elő amelyekben  ott sejlettek szánalmas jövőjének mementói.

Sehol egy metró. Minek is jönne?

A peron lámpáinak sápadt fénye, vagy a fagyos szél kedvéért? Őérte? Nem, ez a grafitarcú haldokló óriás, álmában is tudta, ráér egy rozzant acélférget kitolni 1400 mérföldyi alagútjából csak az ő kedvéért. Nem pajtás, ez sem a te napod. Az egyetlen mozgás a lehellete és a távoli gettó komor fosbarna épületeinek kéményfüstje volt.

Egy senki, a tizmillió ember között, aki pár éve még egy felfújható matracon aludt, üres zsebbel. Hol a sportverda amivel ilyen hajnalban mint ez, csak lustán hajtott hazafelé? Ott van, ahol a motorja, és a lakása. Ott van, ahol a küzdelme és az addigi szép élete: a levesben. Abban a levesben, ahonnan ez a kegyetlen hajnali fagy elővarázsolta a múlt tépte sebein át ezeket az emlékeket. Fia szavai csengtek a fülében: -engedd el apa. Elengedte. Azt hitte. Boldogabb volt itt a csupasz seggével, mint otthon ahol a pénzt kergette, úszva az adósságtengerben, melyben végül elmerült. Ólomnehéz határidőkkel a lábán tempózott amíg tudott, vagy 8 évig. Ráment minden a látszatlufira. Minden. És ez a reggel… Ez a szél…

A dermedt csend most mindezt a fülébe súgta. -Engedd el apa… Újra edzett, újra szeretett, lettek barátok, és elmúlt a stressz. Nem úszott többé, de nem is volt semmije. Nem baj. Nem kellett. Boldog akart lenni, csak boldog. Egy boldog senki, aki lett. Szétfagyva, unottan, a metróra várva hallgatta amint a dermesztő szél mindezt kéretlenül a fülébe suttogja. -Engedd el apa… elmorzsolt pár könnyet az arcán, talán a csipös hideg teszi, talán a suttogás. Fontos ez? Kibaszott karma-gondolta. A suttogás sosem fog elmúlni, tudta. Megköszönte hát mindannyiszor amikor hallotta, hiszen ismert sokakat, akiknek ugyanez a suttogás üvöltés volt, mert nem temették elég mélyre múltjukat.

Őt nem mardosta. Suttogni is csak akkor suttogott, mikor az ilyen fagyos fekete hajnal apró rést repeszthetett a jelenen, és a múlt rossz emlékei szűkölve előmerészkedhetttek a rideg szél hátán. Győztes volt. Választhatott, és választott. Nem mindenki kap második esélyt, és ezért hálát érzett.  

Nem esett már, és talán a semmiből, de jött végre a metró is. Nem hallotta közeledtét, de ott volt. Hat megálló volt az alagútig, közben felkelt a nap. Bágyadt sugaraival, mintha csak búcsút intene a szerelvénynek, a fagynak, és a suttogásnak. Elővette hátizsákjából fülhallgatóját, és arra gondolt, kellenek az ilyen reggelek is, life is like a roller-coaster, engedd el apa!4